A távoli kultúrák archaikus emlékeit műveibe elsők között beépítő Picasso festményein, szobrain megőrizte a néger plasztikák idol voltát, a maszkok mágikus tartalmát. Amikor egy hosszú folyamat lezárásaként, a 19. század elején, a térformálás hagyományos eszközeinek, a hagyományos térfelfogás, a narráció szerepének megszünését, az ikonizáció megjelenését Werner Hofmann a mozdulatlan tárgy, a „szobor a képben” szerepének kutatásával kapcsolta össze, világossá vált, hogy Picassónál is a néger plasztika, a maszkok segítették az ikonizáció felerősödését 1. Nem elbeszélő tartalom hordozói, hanem új képi rend, a tér dekomponálásának az eszközei, ennek ellenére ábrázolásában a szobrok megőrzik mágikus tartalmukat.
Orbán Attila ellentéteket megfogalmazó, találkozási pontjaikat kereső szinkretikus szemléletű festő. A figurális kifejezést kezdettől kísérő geometria tiszta szépsége és az expresszionizmus érzelmi telítettsége, a kubizmus és a futurizmus számos eleme és problémaköre is tovább él festészetében. Az egyes elemek elkülöníthetők, de - s ebben határozható meg festészetének speciális jegye - mindegyik összetevő átveheti a másik ellenkező jellegű tulajdonságait. A festő hol közelíti egymáshoz a szétválasztó jegyeket, hol izolálja egyediségüket. Amit az egyik képen összekötött, a másikon szétválasztja a dinamikus kifejezést, vagy a szélesebb körű jelentés elérésére. Vagyis nincs szó konfrontációról, hanem egymást kiegészítő‘ realitások egymásba játszó, bár fel nem cserélhető megragadásáról.
//1. Werner Hoffmann Réflexions sur „ikonisation” á propos des „Demoiselles d’Avignon”. Revue de l’Art, No71, 1986, 33-42.
Gellér Katalin - művészettörténész
The role of mask and a cultic statues has been undergoing changes ever since their first appearance in european art int he early 20th century: Picasso, one of the first artists to invoke the archaic memory of distant cultures kept the idol-nature of African statues and the magic spell of masks in his paintings and statues. When at the end of the 19th c.,closing a long process, Werner Hofmann connected the loss off narration and the traditional conceptualisation and utilisation of space and the apperance off iconisation with the investigation of the role of the statue in paintings it came to light that in the case of Picasso as well it was African art and masks that speeded up iconisation.1. Those statues do not embody a narrative, as their magic content
Attila Orba’sview is sychretic: he brings opposites into dialogue displaying their meeting points. The pure geometric beauty accompanying figural expression and the emotional fulness of expressionism, several elements and problematics of cubism and futurism survives in his art. The individual elements can be separated, but, and this is a specificity of his art, every element can take over the opposite features of the other. At times the painter brings the separating features closer to each other, at times he isolates them. What he binds together in one picture, he will separate the same in the order, to achieve dynamic expression and a wider sphere of meaning. To sum up: there is no issue of confrontation. Orbán unites in his unique art an amalgamation of inerlocking and overlapping realites.
//1. Werner Hoffmann Réflexions sur „ikonisation” á propos des „Demoiselles d’Avignon”. Revue de l’Art, No71, 1986, 33-42.
Katalin Gellér - art historian
A másik művészettörténeti esemény az újfestészet 1980 körüli, a posztmodern keretein belül történő megjelenése volt. E rendkívül beszédes megnevezés plasztikusan írja körül az irányzat legfőbb lényegi sajátosságát, hiszen megszületésével a művészeti életbe visszatért a festészet már-már halottnak hitt műfaja. A jelenség természetesen nem tekinthető önmagában állónak hazánkban. Egészen hasonló törekvéseket diagnosztizálhatunk ez idő tájt illetve már valamivel korábban is a Lajtán onnan, így Olaszországban, ahol a 80-as években egy sor művész szintén meghaladta a 20. századi progresszió avantgárd mozgalmait, és ahol ennek a körnek az újfestői munkásságára első ízben használta Achile Bonito Oliva a transzavantgárd terminust. A főként Enzo Cucchi, Mimmo Paladino és Nicola de Maria nevei által fémjelzett stílus alapvető jellemvonásai: az erőteljes festés , a színes, drámai, expresszív kifejezésmód, a gesztus fetisizálása, egytől-egyig afelé mutatnak, hogy ezek az alkotók újra megtalálták a festészet euforikus örömét, felfogásuk és stílusuk pedig több ponton is rokonítható Orbán Attila művészetével ,mely alapjait tekintve mélyről jövő, komplex, átgondolt és bensőséges archaizáló tendenciákra épül. Az új festőiség jegyében nyomoz az egyetemes jelnyelv után, melynek megtalálását követően, annak szakrális evidenciájában alkotva, döntő fontossággal bíró igazságokat teszi mégis láthatóvá. A spirituális dimenziók megnyitásához inspirációs forrásként különböző konkrét elemeket is beiktat munkásságába.
(részlet Kovács Gergely művészettörténész Az örökkévaló apoteózisa c. írásából)